Szörflecke haladóknak

 „Milyen lenne, mondjuk, egy nyílt forrású kormányzat? Vajon jobb döntések születnének egy sokkal szélesebb és reprezentatívabb testület tudása alapján?”[1] Teszik fel a kérdést Don Tapscott és Anthony D. Williams a New Paradigm vállalat két kulcsfontosságú személye, akik a technológia fejlődésének szerepét kutatják olyan szempontok alapján, mint a termelékenység, az üzleti dizájn, hatásosság és versenyképesség. Szerintük – az Internet generálta – egyenrangúak közti együttműködés bizonyos feladatok esetében hatásosabb tud lenni a hierarchikus irányításnál. Ezért merik joggal feltenni a fentebb idézett két kérdést, mely alapján elgondolkodhatunk azon, hogy milyen új és érdemi változásokat hozhat az interaktivitás ilyen fokú lehetősége?

Hogy hoz –e új modellt az e-demokrácia, ez sok fórumon vitatott és kutatott terület. Varga Csaba[2] szociológus szerint a demokrácia eszményének intézményesülése minden korban megfigyelhető, ám hogy az adott korra jellemző intézményesülés mennyiben felel meg a nép igényeinek az már kérdéses. Az igények gyakran csak a társadalmi tudattalanban léteznek. Varga jóslatában az áll, hogy az új technológiai lehetőségek és az Internet együttes kompozíciója megújulást hozhat a demokrácia mezején is. „…a huszadik század kvázi-tömegdemokráciája, vagy kvantitatív demokráciája után talán az első kvalitatív demokrácia típus születhet meg.”[3] Sajó András[4] is azt a kérdést feszegeti, hogy milyen kilátások előtt áll az Internet által közvetített e-demokrácia? Mivel a telekommunikációs eszközök a 21. században széles körben elterjedtek egyes szaklapok és szakértők érdekes jövőképek jóslatait vázolták fel már 10-12 évvel ezelőtt. Ezek megvalósulásai természetesen földrajzilag eltérő ütemben, és eredménnyel, de úgy tűnik jelenleg is folynak, hiszen a korábban említett brazil, vagy malajziai informatikai infrastrukturális fejlesztések példái is ezt támasztják alá. Mikor fog bekövetkezni tehát az e-kormányzat szülte e-demokrácia megvalósulása és annak olajozott működése? Vagy milyen mértékben fog behatást gyakorolni a technika a közszférára és a politikai rendszerekre?

Lehetséges, hogy a magánszektor és az üzleti szféra után a közszférából és a politikából is a neki megfelelő részét követeli az Internet. A The Economist, a nemzetközi színvonalú politikai és üzleti hetilap már 1996. december 26-án megjelent számának egyik cikkében a jelenlegi, a világon egyik legelterjedtebb kormányzati rendszernek, a képviseleti demokráciának a jövőbeni esélyeit latolgatja az internet fényében. A szakírók egy új társadalmi rendszer lehetséges új demokrácia iránti igényeit tárják elénk, ahol a képviseleti demokráciáról az igények fokozatosan áthelyeződnek az elektronikus köztársaságra. „’…ami viszonylag jól működött a XIX. században, az nem fog működni a XXI-ben. Gyermekeink a közvetlen demokráciát hatékonyabbnak és demokratikusabbnak találhatják, mint a képviseleti típusút.’”[5] Közvetlen népi hatalomgyakorlásra már volt példa a történelemben, hiszen az ókori Athén éppen erre szolgáltat klasszikus példát. Athénban szinte minden közügy az arra jogosult (polgárjoggal rendelkező) polgár megvitatásával került döntésre.

Az online, közvetlen demokráciát a ma ismert kormányzati demokráciák viszont – érthető okokból – nem támogatják. Amíg hiányzik a megfelelő hatáskörrel és támogatottsággal bíró politikai aktor, aki érdekelt lenne a fontos állami döntéseknek az internetes népszavazás általi meghozatalában, addig nem valószínű, hogy csupán a technikai fejlesztések hatására kialakul a modern közvetlen demokrácia. Tehát a mindenkori politikai elit egyelőre úgy tűnik, nem mutat túlzott hajlandóságot, hogy lemondjon a „számára megszokott és kedvező rendszerről a közvetlen demokrácia javára.”[6] Vajon  a demokrácia számára szükségesek a tekintélyt megalapozó csúcspolitikusok? Őket nem lehet egyszerűen kihagyni a forgatókönyvből? Lehet, hogy a tekintélyt formába öntő csúcspolitikusoknak jelenleg még van létjogosultságuk, de azzal már mindenképpen számolniuk kell, hogy a társadalom – az internet által – ugyanúgy képes intézményesíteni a csúcsvezetővel szembeni tekintélyét, így Varga Csaba szerint a politikai döntések meghozatala terén is mindenképpen számíthatunk egyfajta minőségi változásra.[7] A politikai rendszereknek mostantól erősen számolniuk kell ezzel a fajta új, közösségi mechanizmus gerjesztette erővel. A MySpace mellett a Facebook a másik, nemzetközileg legelterjedtebb online közösségi oldal. Nem is gondolnánk, de egy-egy ilyen közösségi portál az intézményesülés melegágyaként is funkcionálhat. A Facebook spanyol nyelvű verziójának indulásakor a kolumbiai felhasználók rögtön éltek a decentralizált médium kínálta lehetőségekkel és hadsereg ellenes tiltakozásuknak adtak hangot, továbbá hadsereg ellenes tüntetéseket is szerveztek e médiumon keresztül.[8] A példa jól mutatja, hogy még egy – a mi európai mércénkkel mért – fogyatékosabb jellegű demokráciában, ahol a hadsereg az egyik meghatározó belpolitikai erő, még ott is működhet a népakarat kinyilvánítása az internet segítségével. Ezáltal valószínűnek tartható, hogy a technika, az újfajta tudás- és kapcsolatrendszer képesek befolyásolni a képviseleti rendszer működését is.

A közvetlen e-demokrácia létjogosultságával azoknak is számolniuk kell, akik nézeteiktől vezérelve sokkal inkább szeretnének a képviseleti demokrácia útján tovább haladni és hagyományos módon meghozni a döntéseket. Ez a feltevés azért mondható valósnak, mert a nem formális akaratformálódás egyik meghatározó helyszínévé azok a közösségi fórumok váltak, melyek meghatározó módon befolyásolják a népakarat irányvonalait. Ugyanakkor az is megtörténhet, hogy mivel az információ korában az állampolgár egyre jobban informált, viszont informáltságát nem tudja érdemileg politikai befolyássá alakítani, felmerülhet benne a kérdés, miszerint „Minek a parlamenti képviselő, ha otthonról mi magunk mindent eldönthetünk?”[9]  Dányi Endre cikkében az információs kor ismert gondolkodóinak véleményét magyarázza. Úgy látja, Pierre Lévy és Nicolas Negroponte álláspontja egyaránt az, hogy a demokratikus intézményrendszer és az új demokratikus átalakulás, tehát a közvetlen demokrácia útjában csupán a technikai felszereltség áll. Ennek megvalósulásához pedig a teljes körű állampolgári internet-hozzáférésen túl nincs is igazán szükség másra.[10] Dányi kritikusan szemléli a két gondolkodó meglátásait és saját véleményét a Stephen Coleman által, a Nyílt Társadalom Intézet 2002-es budapesti konferenciáján tartott előadásán elhangzottakkal igazolja. Ez alapján a cyber-demokrácia nem a képviseleti demokrácia felváltását, hanem a jelenlegi demokrácia megerősödését jelenti, hiszen az állampolgárok „nem értenek a szakmai kérdésekhez, a politikához, vagy éppen nincs idejük és/vagy kedvük naponta többször szavazni, és így tovább.”[11] Ennek alapján az derülhet ki számunkra, hogy az információs technológiák jelentősége nem jár törvényszerűen együtt a közvetlen demokrácia kialakulásával. Az Internet azonban magában hordozza azokat a lehetőségeket, melyek a civil társadalom életét és intézményeit támogathatják, emellett javíthatják mind a befelé, mind a kifelé irányuló szervezeti kommunikációt. Ezáltal nyerhet új értelmet a civilek és politikusok közti, valamint a politikai pártok, politikai szervezetek egymás közti kommunikációja is.