Szörflecke haladóknak

 „Mióta ember az ember, állandóan informálódni akar, információs éhségben szenved. Hisz az információ birtoklása, megszerzése mások előtt adott esetben előnyt, hatalmat, jobb pozíciót, esélyeket jelenthet.”[1] A nem elszigeteltségben élő társas lényeknek alapvető lételeme a kommunikáció, hisz a hosszas ideig tartó nem-kommunikálás és mindenféle emberi interakció nélkülözése gyakran helyrehozhatatlan, vagy csak nehezen visszafordítható torzulásokat okozhat a személyiségben. Ezzel magyarázható például az is, hogyan képes megtörni valakit a hosszabb ideig való tartózkodás egy magánzárkában. [2]   Így nem csoda, hogy ha még az állatok körében is megfigyelhető egyfajta ösztönös kommunikáció. Az emberiség történelme folyamán az egyének közötti (face-to-face) és a távol lévőkkel való kommunikáció, valamint az információ megszerzése, tárolása, továbbítása folyamatos fejlődésen ment és megy keresztül. A kommunikációban fellépő fizikai korlátok leküzdésére, tehát a távol lévő felekkel történő minél gyorsabb és hatásosabb kommunikáció érdekében a különböző eszközöket alkottunk meg és használunk. Ezen találmányok köre igen gazdag és felsorolása a rendelkezésünkre álló terjedelemben talán képtelenség is lenne.[3] Arra viszont lehetőségünk nyílik, hogy jelen korszakunk egyik legmeghatározóbb elemét, a számítógépet, azaz a „gondolkodást segítő berendezés”-t[4] vegyük górcső alá, melyeket ha nagyméretű globális hálózatba csatlakoztatunk, egészen érdekes jelenségekre lehetünk figyelmesek.  

Hogy az ember saját képességeinek lehető legjavát adja, szüksége van a másik emberrel történő információcserére, tapasztalok megosztására. A számítógépek és az azok hálózatba kapcsolt sokaságából kinövő világháló létrehozásának generatív tényezőiként és okaiként rengeteg elv felsorolható, ilyenek az „egységben az erő” vagy éppen az „ember alapvetően társas lény” elcsépelt közhelye is. Ugyanakkor ezek a közhelyek lénygében nagyszerűen fókuszálnak azokra az élet legkülönfélébb területén tapasztalható folyamatokra, melyek éppen napjainkban, a szemünk láttára játszódnak le.[5] A számítógépek hálózatba kapcsolódásával, az internet kialakulásával lehetővé vált, hogy a világon bárki, bárhol, bármikor, az egymástól legtávolabb élők is gyakorlatilag minimális erő és anyagi befektetéssel eszmét cserélhessenek egymással. Lássuk, mi kellett ahhoz, hogy életre keljen a globális óriás, vizsgáljuk meg tehát az internet kialakulásának történetét.

            Bolygónkon a huszadik század második felére a televízió nagymértékű elterjedésén kívül az volt a jellemző, hogy a legtöbb helyen lokális hálózatok alakultak ki, melyek keretében fizikailag egymáshoz közel lévő – legtöbbször egy intézményen belül működő – számítógépeket kapcsoltak össze. Hamarosan kiderült, hogy még hatásosabb lenne, ha az intézmények ezen a hálózati elven egymással is kommunikálni tudnának és megkezdődött a lokális hálózatok egymáshoz csatlakoztatása. Az egyik ilyen hálózat évekkel később aztán oly nagyra duzzadt, hogy csaknem az egész világot beborította.  A folyamat technológiai hátterének az a „zord időjárású” történelmi korszak adta a kezdő lökést, melyet a történészek hidegháborúnak neveznek. A Szent Izidor utáni internettörténet[6] alapja lényegileg az 1960-as évekre nyúlik vissza. Sok máshoz hasonlóan, a történet itt is a katonai fejlesztések civil szférába történő átültetésével kezdődött.

Az egykori második világháborús tábornok, majd később, 1953-ban az USA republikánus elnökének választott Dwight Eisenhower vezette Egyesült Államokon egyre nehezedett a nyomás, mely a Szovjetunió katonai téren tett előrelépéséből eredt. Amerika számára nem hatott kellemesen, hogy a szovjetek bejelentették a Szputyik-1 űrhajó sikeres fellövését. Az atomfegyverkezési verseny közepette az USA kényszerpályára szorult, neki is hasonló érdemi eredményeket kellett produkálnia, hogy továbbra is biztosítani tudja pozícióját a világban. Ám az Egyesült Államokban az atomrakéták és az űrhajók már-már tömeges előállítása és fejlesztése mellett másba is invesztálni kezdtek. Az elnök 1958-ban beindította a Defence Advance Research Project Agency-t (DARPA), ami egy olyan többközpontú számítógép-hálózatot volt hivatott kidolgozni. A kiépítendő hálózat célja az volt, hogy egy esetleges atomtámadás után a megmaradó részein továbbra is fenntartható legyen a kommunikáció. A megfeszített munka gyümölcseként egy olyan többközpontú NCP protokoll alapján működő hálózati rendszer jött létre, ahol az adatok továbbítása csomagkapcsolt módon, azaz kisebb méretű, a hálózati szabványnak megfelelően kódolt adatcsomagokban történik. Ez tekinthető a ma használatos TCP/IP (Transmission Control Protocol/Internet Protocol)[7] rendszer alapjának. 1969. szeptember elsején kezdet meg online működését[8] az ARNPANET, melynek keretében a katonai felhasználás mellett a csomagkapcsolt adattovábbítást is vizsgálták. Az így kiépült hálózatnak először csak teszt jelleggel ugyan, de megkezdték a civil életbe való bevezetését. A katonai bázisok mellett egyetemek, kormányzati laboratóriumok kutatói is használni kezdték elektronikus levelezésre, fájlok cseréjére. 1969 október 29-én, helyi idő szerint 22 óra 30 perckor az ARPANET-re kapcsoltak két civil intézményt, a University of California, Los Angeles és a Stanford Research Institutiont. Nem sokkal később, még ez év december 5-én további két egyetem, a University of Utah és a University of California, Santa Barbara is csatlakozott.[9] Az első e-mail program 1972-re datálható és 1974-ben egy hálózatról szóló tanulmányban használták először az „internet” szót. Sokáig probléma forrását képezte az, hogy az ARPANET-et katonai részlege miatt erősen felügyelték, mely a rendszer terjedési korlátait hozta létre.  1983-ban a tudományos céloknak szentelt, addig szigorúan ellenőrzött ARNANET-ből MILNET néven leválasztották a katonai részleget, így megnyílt az út a hálózat akadálymentes terjedése előtt.[10] Ezután az USA honvédelmi minisztériumának támogatásával a National Science Foundation Network (Amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány) vette kezébe az ügyet és az IBM-mel együttműködve a hálózat bővítésébe kezdett, újabb hálózatok létrehozásával, mint a CSNET és a BITNET. Ezeknek gerincét szintén az ARPANET szolgáltatta. Amerika szerte optikai kábeleket fektettek le az adatforgalom gyorsítása érdekében, melynek hatására aztán létrejött az USA gerinchálózata.[11] Az 1980-as években kialakult a hálózatok hálózata, melynek először az ARPA-INTERNET nevet adták, később viszont szimplán az INTERNET mint terminológia terjedt el. 1990. február 28-án az ARPANET húszévnyi működés után szűnt meg,[12] teret engedve a korszerűbb hálózatoknak.

Az internet bölcsőjének az Egyesült Államokat tartják, a web gondolata mégsem – teljesen ­– amerikai találmány, hanem történetesen egy angol informatikus, Tim Berners-Lee nevéhez fűződik. Az 1990-es évek elején az éppen Svájcban dolgozó brit kutatónak „az volt az ötlete, hogy kidolgoz egy rendszert, amely az internet felhasználásával lehetővé teszi az egymástól távol dolgozó fizikusok számára, hogy szakmai elképzeléseiket, publikációikat könnyen és gyorsan megoszthassák egymással.”[13] Az i-re a pont azonban ott került fel, ahonnan a szikra kipattant. 1993-ban Illinois Állam egyik egyetemének kutatóközpontjában (National Center for Supercomputing Applications) a történelemben először egy olyan böngésző programot fejlesztettek ki X-Mosaic névvel, melynek kezelése nem igényelt különösebb szakmai hozzáértést. Tulajdonképpen eztán indult el a szerverek üzembe helyezése sorra a világon, azaz a World Wide Web terjeszkedése. A hálózatok hálózatához Magyarország 1993-ban csatlakozott, mikor a Budapesti Műszaki Egyetemen beindították az első szervert, mely a Földön pontosan az ötszázadik volt a sorban (www.fsz.bme.hu).

            Az internetet dinamikus terjedésének köszönhetően ma már nemcsak kutatóintézmények kiváltsága, hogy a világot átölelő rendszerhez kapcsolódhassanak. Egyre növekvő számban képviseltetik magukat a háztartások is. A katonai teadélutánból induló fejlesztés mára közel másfél milliárd felhasználóval büszkélkedhet,[14] akik mindegyike különböző felhasználási szándékkal szörfözik nap, mint a nap a weboldalak rengetegében. Ha figyelembe vesszük azt, hogy milyen perspektívákban gondolkodnak a fejlesztők az Internettel kapcsolatban, mindenképpen nagy jövőt jósolhatunk a világhálónak. A NASA 1999-ben Vinton Cerfet[15] kérte fel tanácsadójának egy akkor indított projektjéhez, ami magába foglalja egy személyzettel ellátott Mars-állomás kiépítését 2030-ig valamint egy stabil, bolygóközi internet gerinchálózat létrehozását 2040-ig.[16] Az imént olvasott adatok alapján talán világossá válhat számunkra, hogy milyen volumenűek az elérendő célok az információtechnológiai hátterű információs társadalom jövőét illetőleg. A NASA nagy terveinek fényében talán már azon sem lepődünk meg annyira, hogy Sergey Brin a Google alapítója éppen egy privát űrprogramba fekteti vagyona tetemes részét. Az űr újbóli meghódítása egyébként egészen populárisnak mutatkozik a nagy tőkével rendelkezők körében, hisz a nagy médiamogulok illetve azok, akik az interneten már korábban megcsinálták szerencséjüket nagy számban képviseltetik magukat a civil űrversenyben. Sir Richard Branson, a Virgin tulajdonosa, Jeff Bezos, az Amazon megalapítója, vagy Elon Musk, a PayPal atyja mind az űr felé fordították tekintetüket, és civil űrprogramot indítottak. Ami megdöbbentő ebben, hogy ezek a civil űrprogramok nem várt sikereket és eredményeket produkálnak. A kifejlesztett új űrrepülők feljuttatásának költsége messze elmarad a hagyományos 500 millió dolláros árától. Elon Musk űrcégének próbarepülései mindössze 7 millió dollárba kerültek. A Virgin Galacticnál azt a célt tűzték ki, hogy a jelenlegi 200.000 dolláros űrrepülés árát 2010-re 20.000 ezer dollár alá csökkentsék.[17]